Meghalt Attila. Egy koldus, akit mindeki ismert Debrecenben. Hajnalban zebrán ütötte el egy autó, s hagyta magára.

Fogyatékkal élt, azt mondják gyermekként hagyták magára szülei, talán, mert nem ép elmével született. Nem tudom mennyit fogott fel abból, hogy milyen kegyetlen világban élt. Csak remélni tudom, hogy nem sokat.

Kedvenc lépcsőjén ücsörögve, ütemesen hajlongva koldult, télen, nyáron kesztyűben, sapkában, szelíden, együgyűen, gyámoltalanul. Évtizedek óta Debrecen utcaképéhez tartozott, megszoktuk jelenlétét. 

Nem sokat tudtam róla, de azt igen, hogy szereti a zenét. Egyszer, még a nyolcnvanas években, amikor még a Debreceni Jazz Napok a Kölcsey Művelődési Központ előtti téren, ingyenes koncertekkel zárult, akkor láttam, hogy milyen boldog, önfeledt vidámsággal ugrál a Benkó Dixiland Band zenéjére. Persze egy kicsit csámpásan mozgott és nehezen artikulált, de mosolygott és csillogott a szeme, de a légynek nem ártott. Persze a rendezők hamar elzavarták onnan. Remélem, hogy csak szimplán nem értette, hogy mi történik vele és nem érezte, hogy mennyire megalázzák. Nem ellenkezett, szerintem azt sem tudta, hogy lehet ellenkezni.

Ma, mikor meghallottam, hogy mi történt vele könny szökött a szemembe. Magam is meglepődtem. Sose gondoltam volna, hogy halálának híre ilyen hatással lesz rám. Este véletlenül arra vitt az utam, ahol ücsörögni szokott. (Bár nem tudom, hogy az efféle dolgok véletlenek-e.) Sok-sok ember állta körül Attila kolduló törzshelyét és rengeteg mécses pislákolt. Még fóliába csomagolt mécsesek várták azokat, akik csak úgy arra tévedtek, mint én...

Jó lenne biztosan tudni, hogy van Mennyország. Kevésbé furdalna a lelkiismeret.