Ezt a könyvet nem én írtam, hanem egy másik Zeke László. Egy nagyszerű ember, egy hős, egy távoli rokonom (nagyapám unokatestvére). Magáról mesél.
Nemcsak október végén, az eufórikus napokban, hanem a november 4-e utáni nehéz napokban is bátran helyt állt. A forradalom leverése után is kiállt elvei mellett, amikor már nagyon sokan óvatosan biztonságos fedezékbe húzódtak. A debreceni munkástanácsok vezetőjeként tárgyalt a Kádár féle Forradalmi Munkás Paraszt Kormánnyal, oroszlánrésze volt a decemberi tiltakozó sztrájkok szervezésében, ami az utolsó nagyszabású tiltakozó akció volt Hajdú-Bihar Megyében. A sztrájkot a megerősödő kádári karhatalom szovjet tankok segítségéel oszlatta fel.
Törvényszerű volt, hogy le fogják tartóztatni. Mikor megtudta, hogy keresik a rendőrök maga ment be a rendőrkapitányságra, mondván minden amit tett törvényes volt. Igazának biztos tudatában bátran vállalta a felelősséget abban a látványos koncepciós perben, amit 1957. november 20. és december 3. között folytattak le a Debreceni Katonai Bíróság előtt, "a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének" vádjával.
Zeke László 1963-as amnesztiával szabadult. Teljes vagyonelkobzást követően kellett újrakezdenie életét. A 80-as évek végéig, "megbélyegzett emberként" megfigyelés alatt állt.
A rendszerváltáskor - ellentétben sok honfitársunkkal, akik a nehéz napokban még időben a halgatás és bujkálás biztonságos menedékébe bújtak - nem tülekedett az elismerésért, a nevét sem nagyon lehetett hallani. Szerényen - ahogyan élt - halt meg, néhány évvel a rendszerváltás után. A visszaemlékezéseit megörökítő könyv is ritkaság, szerencse, hogy akadt olyan elkötelezett, lelkes és felkészült szerkesztő, mint Filep Tibor, aki a kötet bevezetőjét írta, összeállította a jegyzeteket és szerkesztette a kötetet. Zeke László bátor kiállását, érdemeit a széles közvélemény soha nem ismerte meg igazán. Pár évvel ezelőtt, az '56-os megemlékezések alkalmával lehetett látni Debrecen közterein kiragasztott óriásplakátokon nevét és fényképét. De ez nem elég! Úgy érzem, mint távoli rokona, hogy ezzel a megemlékezéssel tartozom neki, akkor is, ha soha nem találkoztam vele, mert amióta megismertem, azóta még büszkébben viselem saját nevemet.
Tudjuk, hogy a többi '56-os hőssel együtt az ő meghurcolásához is a politikai tőkét az a több százezres tömeg adta, ami pár hónappal a forradalom leverését követően, 1957. május elsején ünnepelte Kádár Jánost. A megtorlás még csak éppen elkezdődött, Nagy Imre kivégzése még messze volt. Félelemből, megalkuvásból eddigre már a tömeg elfeledte a forradalom magasztos eszméit, elfordult az olyan naív álmodozóktól, akik még a forradalom leverését követően hűek maradtak a szanadság eszméjéhez. Nagyon sokan nemcsak elfordultak a hősöktől, de meg is tagadták őket, mi több: szép karriert futottak be, nem egy esetben a rendszerváltást is siekresen abszolválva. Egy olyan valódi hősnek, mint amilyen Zeke László volt jellemzően egészen más sors jutott. A rendszerváltást követően is:
"Feleségem és családom állapota miatt nap mint nap önmagammal kell szembenéznem! Kit bántottam meg? A családomat! Kinek tettem rosszat? A családomnak! Kik szenvedik még most is? A családom! Lehet? Szabad itt magyarnak, becsületesnek, őszintének lenni? Magamba nézek: Igen! Kell! (...) Nem hiszem, hogy álnok, kétszínű, jellemtelen emberek fogják vezetni ezt az országot. Az idegen érdekek kiszolgálóinak el kell tűnniük!" - írta emlékiratainak utolsó soraiban. Tartozunk neki azzal, hogy ezt eszünkbe véssük, s Tisztelettel megőrízzük emlékét!
