Most, hogy véget ért a magyar csapat EB szereplése szerintem nem árt objektíven, reálisan átgondolni, hogy mi is történt, hogy hol is tartunk, honnan, hova jutottunk. Volt már ugyanis olyan, amikor nem gondolkodtunk reálisan (még arra is akadt példa, hogy egy óvatlan pillanatban hadat üzentünk a Amerikai Egyesült Államoknak, kisvártatva pedig mentünk a Don-kanyarba), de az efféle irreális gondolkodás, viselkedés soha nem vezethet jóra.
A magyar foci válogatott tisztes helytállását az EB-n nem kérdőjelezi meg senki. Az sem, aki igyekszik reálisan értékelni azt, amit lát.
Én például most egy kieső csapatot látok, akik nem jutottak be a 16-os keretbe. Ha a régi rendszerben, 16 csapat között rendezték volna (nem a kibővített 24-es keretben), akkor - ezek szerint - most sem jutottunk volna be az EB-re. Lehet, hogy ugyanilyen hősies küzdelemben, lehet, hogy ugyanilyen derekas helytállással és éppen csak egy hajszálon múlva, de nem jutottunk volna be. Nem mi “fogytunk le” és fértünk bele a kihízott érettségi öltönyünkbe, hanem egy bővebb derekú nadrágot kaptunk, amibe “pici sörpocakkal” is bele lehet bújni. De bárhogy is legyen: bejutottunk.
Ha reálisan nézem az eredményeket én a csoportunkban utolsóként végzett csapatot látok, akik a szerzett pontok és gólkülönbség számítások alapján a 24-es keretben a 20. helyen végeztek és kiestek a további versenyből. Ezt az elért pontok és a lőtt/kapott gólok arányából - tehát objektív adatokból - lehet látni. Első tényező a szerzett pontok száma, pont egyenlőség esetén pedig a gólarány: a többiekhez képest mennyivel kaptunk több gólt, min amennyit lőttünk. Ez alapján a kiesők közép mezőnyében vagyunk, mégpedig a 20. helyen.
A bajnokság előtt Hrutka János (akinek szakértelmét nem kérdőjelezem meg) a csapatok erősorrendjét felállítva a 22. ranghelyre sorolta a magyar csapatot. A Hrutka féle rangsorban szerepelt a játékosok összértéke, a csapat világranglistán elfogult helye, a légiós játékosok száma és a játékosok életkora. Ez az EB alatt nem változott, csak a három csoport mérkőzés eredményei váltak ismertté. Kétségtelen, hogy a 22. ranghelyhez képest a 20. hely picit valóban jobb. Egy picit.
A meccsek valóban izgalmasak voltak, a játékosok valóban hajtottak, de erejükből, tudásukból ennyire tellett. A magam részéről egyébként természetesnek veszem, hogy hajtottak, szívüket lelküket beleadták, hiszen ez a legkevesebb, amit elvárhatunk egy válogatottól, főleg a mai viszonyok között, ahol az egész sportág, s benne a sportolók egészen kivételesen jó helyzetben és körülmények között sportolhatnak. A “halál csoportból” kiesni nem szégyen, a helytállás ténye és a két meglepetésszerű, megérdemelt döntetlen pedig világszenzáció. De sajnos ez nem változtat azon az egyszerű, világos tényen, hogy kiestünk.
A tényeken - a sportág jelenlegi szabályai mellett - az sem változta, hogy HOGYAN estünk ki. A kapott gólok értékén semmit nem változtat, hogy hányadik percben kaptuk. Pont ugyanannyit ér a 92. percben, mint az első percben. A sportág jellegéből adódik, hogy nemcsak a képességekkel, a tudással és az akarással, de a szerencsével is számolni kell. Igen, néha kicsin múlik. Van, hogy Roberto Baggio elhibázott büntetőjén úszik el a VB arany. Van, hogy a magyar csapat utolsó pillanatban belőtt gólja ment meg minket a pótselejtezőn, s így nem esünk ki a 24-es keretből és elindulhatunk az EB-n.
Ez nem az a sportág, ahol számít a “művészi hatás”, ahol pontozóbírák döntenek arról, hogy mennyire “szép” volt az, amit láttunk. Ez nem jégtánc, ez foci. Persze mindenkinek szíve joga mégiscsak értékelni a “művészi hatást” és saját, szubjektív rangsort felállítani. Ez esetben nem a 20. helyen vagyunk a rangsorban, hanem legfeljebb a 17. helyen. Ez pont annyira nem lenne elegendő bejutni a régi szabályok szerinti 16-os keretbe, mint a 20. vagy a 22. helyezés. A “kihízott öltöny” továbbra is szűk lenne ránk.
Ahhoz, hogy komoly eredményt érjünk el világversenyen, előbb-utóbb valakit mégiscsak meg kell verni. Azt hiszem ebben nem tévedek.
Nem érzem magam “hazafiatlannak”, amiért megpróbálom objektíven szemlélni a történteket. Én pusztán csak egy picit erőltetettnek gondolom azt az örömmámort, ajnározást, ami a tisztesen helytálló, de a 20. (vagy akár a 17.) helyen kiesett, senkit le nem győző válogatottat most úgy kezeli, mint aki megnyerte az EB-t. Szerintem nevetséges bármilyen világverseny 20. helyezését úgy kezelni, mintha megnyertük volna azt. Nem magamról gondolom, hogy valamiféle politikai elfogultság okán nem tudnék örülni a világraszóló sikerünknek, hanem azokat érzem ilyennek, akik az eredmények, tények ismeretében is győztesnek kiáltanak ki bennünket, kiesőket.
Kiestünk. Nem baj! Ha ki kell esni, akkor így kell kiesni! A tisztes helytállásért gratuláció illeti meg a csapatot. De ezzel együtt legyünk már reálisak! A tisztes helytállás elismerése, mellett tudomásul kell vennünk, hogy jelenleg mi a helyünk az európai foci térképén.
Valamelyest megértem azt a hazafiúi öntudatot is, ami túlfűtött érzelemkitörésekhez vezet. Át tudom érezni az örömmámort, amit például az a fiatalember érezhetett, akire ráközelített a német meccsen a kamera, s akinek a szájáról a magyar gólt követően leolvashattuk, hogy kíváncsian azt kérdezi a német kapuvédőtől, az ellenfél csapatkapitányától, hogy
Na, mi van, te f.sz-szopó?
A baj, csupán annyi, hogy erre a kérdésre igen egyszerű válaszolni: Az van, hogy mi kiestünk, ők meg nem. Ahogyan tudom, hogy a “Krisz-tí-á-nó homoszekszuál” skandálásával valójában a nemzeti válogatott sikerét igyekeztek volna sokan előmozdítani, csak az a baj, hogy ez az ember (nemi identitásától függetlenül) a 84 perc után bevarrt nekünk kettőt a harmadik portugál gól mellé. Érteni vélem én, hogy mi okból titulálják egyes honfitársaim a francia meccs után a franciákat “csigazabáló g.ecinek”, de mégis azt gondolom, hogy a nemzeti öntudat, a hazaszeretet valójában nem így kell, hogy megmutatkozzék. Mert sokkal jobb lenne, ha azt gondolnánk, és ennek megfelelően is viselkednénk, hogy
nem “f.asz-szopók”, “homoszekszuálok” és “csigazabáló g.ecik” csoportjából estünk ki győzelem nélkül, utolsóként,
hanem a nagyszerű ellenfelek dolgát nehezítettük meg, mégpedig alaposan.
És ha már a nemzeti büszkeségnél tartunk nem tudok elmenni szó nélkül Marosi Ádám és az öttusa csapat foci Eb-vel párhuzamosan szerzett világbajnoki aranyérme mellett, mert igaz, hogy a világnak ezen a részén a foci a legnépszerűbb sport, s ehhez képest az öttusa népszerűségben nagyon hátul van. De akkor is! A nemzeti büszkeséget az adott terület népszerűsége határozza meg?
Semmelweis Ignác a leghíresebb magyar orvos, akit kortársai elmegyógyintézetbe zártak, ahol aztán agyonverték, tehát nem volt valami nagyon népszerű, most mégis büszkék vagyunk rá. Nincs olyan település hazánkban, melynek valamely köztere, intézménye ne viselné a legnagyobb magyarként tisztelt Széchenyi nevét, aki szintén elmegyógyintézetben végezte, ami nem tipikusan a népszerű emberek sorsára jellemző. Dobó István világra szóló diadalt aratott a túlerőben lévő törökön (jóval kevesebb eséllyel, mint amennyit a mai foci válogatottnak adtunk a németek elleni döntetlenre), mégis “hazaárulás” vádjával került börtönbe élete végén, nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy jelentősen vesztett népszerűségéből. Kevés magyar hazafit ismerünk a népe, hazája iránt elkötelezettebbnek, mint Petőfi Sándort. Ahhoz mégsem volt elég népszerű a saját korában, hogy megválasszák országgyűlési képviselőnek, helyette is mást ünnepeltek győztesként. S ha már itt tartunk: a költészet egészen biztos kevésbé népszerű a széles tömegek előtt, de mégis van abban valami nagyon különös, hogy a talán legnagyobb magyar költő: József Attila gyakran éhezve nyomorgott (ami nem kifejezetten jellemző az elismert, sikeres, népszerű emberekre), emellett páros lábbal rúgták ki a Szegedi Egyetemről, ami később az ő nevét viselte. Azt hiszem sokáig sorolhatnánk a példákat arra, hogy a nemzet számára értékes, becsülendő, tisztelendő értékek nem az adott pillanat felfokozott hangulatától, az adott terület népszerűségétől függenek, hanem az elismerésre méltó, valódi emberi teljesítménytől.
Értem én, hogy nagy a különbség Magyarországon a foci és az öttusa népszerűsége között. Na de ennyire? Ennyire nem számít a nemzeti büszkeség szempontjából a világbajnoki aranyat elért Marosi Ádám és az öttusa csapat, a csoportkörben győzelem nélkül, 24-ből 20. ranghelyen kiseső magyar foci válogatotthoz képest, mint ahogy az a közvélemény visszhangjából kitűnni látszik?! Ennyivel kevésbé kellene az öttusázókra büszkébbeknek lennünk, mint amennyivel többet hallunk, olvasunk a kieső magyar foci csapat dicsőségéről? Kötve hiszem!
És van itt még valami egészen aktuális, amit megint csak nem értek: Miért kell az olaszoknak büszkébbeknek lenniük Benedek Tiborra, mint nekünk, magyaroknak? Talán Olaszországban népszerűbb lenne a vízilabda, mint a foci? Ugye ez nevetséges kérdés. Talán Benedek Tibor olasz válogatott lett volna, aki az olasz dicsőségért szállt vízre összesen 5 (azaz: öt!) Olimpián? Nem! Ő a magyar vízilabda válogatott kiválóságaként lett világszerte elismert, sokáig a világ legjobb játékosaként tisztelt nagyszerű sportoló. Nem a hazájában, hanem Olaszországban neveznek el róla közteret, ott, ahol a róla elnevezett közterületen olaszul hirdeti a márvány tábla, hogy ő volt a magyar nemzeti vízilabda válogatott kapitánya.
Kicsit értetlenkedve kérdezem, főleg azoktól, akik szerint ÉN nem vagyok elég jó hazafi, amiért megpróbálom helyén kezelni a sport eredményeket: Miért neveznek el előbb közterületet Olaszországban Benedek Tiborról, mint Magyarországon?
Miért?
Ha tetszett a cikk, osztod a nézeteimet, akkor oszd meg a cikket is! Ha érdekel, hogy mi minden miatt "lebbezünk felfele" kukkants be a blog-bejegyzés alatti cikk ajánlóba! Ha szeretnél csatlakozni azokhoz a jóravaló emberekhez, akiket ezek a témák érdekelnek, akkor IDE kattintva csatlakozhatsz a "Lebbezzünk felfele!" Facebook csoporthoz, sőt meghívhatod oda barátaidat, ismerőseidet is, amit előre is hálásan köszönök!
Zeke Laci
